2.fejezet

Sziasztok.: ) Meghoztam a 2.fejezetet. Remélem tetszik a történet, bár mondjuk még nagyon az elején vagyunk, de azért remélem már most megtetszett nektek..: ) Komikat nagyon várok, írjátok meg, hogy tetszik-e a történetem.: D puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

A tanítás 5 perc múlva kezdődik és én még csak most találtam autómnak egy parkoolót 2 utcányira az iskolától. Megfogtam táskámat ki szálltam a kocsiból bezártam és elindultam gyors léptekkel a suli felé. Már csak egy kanyar választott el mikor meghallottam a csengőt. Francba! Már az első napon elkések.

 Futásnak eredtem pár másodperc múlva meg láttam azt a helyet ahol mától minden nap jönnöm kell. Már senki sem volt kint. Szaladtam, ahogy csak bírtam mikor az ajtóhoz értem lelassítottam. Beléptem a hatalmas ajtón.  A táskámból kikutattam azt a papírt, amire fel van írva az órarend, és hogy melyik teremben vagyunk. Az első napon csak 4 óra volt megtartva, amit az osztályfőnökkel töltünk a 126-os teremben. Fogalmam sem volt hol találhatom azt a termet ezért úgy gondoltam megkérdezem a gondnokot, aki pont felém tartott.

- Elnézést. – szólaltam meg félénken. A takarító rám nézett. A férfi olyan 40 körüli lehetett arcát szőr borította. Annak ellenére, nagyon kedves arca volt.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.

- A 126-os termet keresem. – villantottam tekintetem a papírra.

- Fel a lépcsőn végig a folyóson jobbra a második ajtó. - mutogatta végig az ujjával. – Ha nem találnád, meg az ajtókra ki vannak, írva a számok csak azokat kövesd.

- Köszönöm. – egy fél mosolyt erőltettem arcomra, hogy még se legyek bunkó. Elindultam a lépcső felé. Mikor a tetejére értem egy nagyon hosszú folyosó tárult szemeim elé, ami tele volt ajtókkal. Lábaimat szaporán tettem egymás elé és néztem a számokat. 118, 119, 120, 121, 122… Már csak pár ajtó választott el az új osztálytól, akikkel minden napot együtt fogom tölteni kivétel a hétvégét és a szüneteket.  Másodéves vagyok, ami az jelenti, hogy én csak egy kis újonc leszek köztük mivel ők már tavaly is együtt jártak. 125, 126! Megérkeztem! A faliórára pillantottam. Úgy tűnik 10 percet késtem. Bekopogtam az ajtón. – Tessék! – benyitottam az ajtón mindenki engem bámult, nagyon rosszul éreztem magam. Lehajtott fejjel mentem be a terembe nagyon zavarba voltam, hogy mindenki engem bámul. – Te lehetsz az új diák. – mondta kedvesen a tanárnő. – Osztály bemutatom új társatokat… – szünetet tartott és a jegyzetei között keresgélt. Biztos a nevemet kereste. – Oliv Gray-t. Körbe néztem és egy valakin akadt meg a szemem azon a srácon, akinek az autójába bele hajtottam. Úgy tűnik ő is észrevett, mert nagyon mosoly terült szét arcán. A kezét a mellette lévő üres székre rakta ezzel azt jelezve üljek oda.  Inkább ültem volna máshová, mint mellé. Tovább pillantottam, de már nem láttam más üres helyet. Kénytelen leszek a reggeli srác mellé ülni. – Nézd, csak pont van neked ott egy hely. – mondta a tanárnő pont arra a helyre mutatva, amit nem igazán akartam. Lassan elindultam lehajtott fejjel. Mikor a padhoz értem táskámat letettem és leültem a székre. Nem néztem semerre csak magam elé bámultam.

- Szia, Justin vagyok. – mondta a fülembe suttogva. – Azt hiszem reggel már találkoztunk. Lassan oda fordítottam fejem és még mindig mosolygott. Csak most láttam igazán milyen aranyos mosolya van. Ismét csak bámultam, amit gyorsan meg kellett szakítanom. Ezért inkább én is bemutatkoztam.

- Szia, Oliv. – mondtam a hangom remegett. – Ami az autódat illeti, én tényleg sajnálom. – kezdtem megint sajnálkozni.

- Semmiség. - mosolya még mindig őszinte volt. Előttem lévő lány hátra fordult. Haja szőke, szemei kékek voltak. Nagyon szép lány volt.

- Justin ma elmennek a szüleim nincs kedved átjönni? – kérdezte suttogva. Nem hittem a fülemnek 5 perce nem ismertem még ezeket az embereket és nekem kapásból egy olyan fiút kellett kifognom, akinek barátnője van.

- Bocs Tiff ma nem érek rá. – dőlt hátra a széken elégedett mosollyal. A szőke lány akit Tiffnek hívtak csak nézett Justinra aki még annyit fűzött hozzá. – Oliv ma hányra menjek érted? Ezen a kérdésen teljesen lesokkolódtam, és ahogy láttam az előttem lévő szőke szépség is. Úgy 5 másodperccel ezelőtt még azt hittem, hogy egy szerelmes párba botlottam, de most már végképp nem értettem semmit.

- Mi van? – tette fel kérdését hangosan Tiff. Amire mindenki felkapta a fejét és őt kezdték bámulni.

- Tiffany kedves megtenné, hogy előre fordul. – mondta a tanár. A szőkeség még egy szúrós tekintetett lővelt felém és azzal előre fordult. Már is egy dráma közepébe csöppentem. Csak nyugalomra vágyok semmi másra. - Bryan fiam tedd már le azt a kosárlabdát. – szólalt meg megint a tanár. Az emlékek megint záporozni kezdtek a fejembe. Az öcsém Bryan aki mindössze 7 éves volt mikor meghalt. Sokat játszottam vele. Mindig kint voltunk a kertben a hátamra ült és úgy játszottunk. Sokat nevettünk. Mindig azt mondogatta nekem alig várja, hogy iskolába járhasson. Amit most elkezdhetett volna, ha nem történik meg az a baleset. Az én hibám, hogy most nem ülhet az első osztályban. – A dolgok okkal történnek. Már nem változtathatsz a múlton. A jelenre koncentrálj és arra, ami körülötted van. A hang most elevenebb volt a fejemben, mint bármikor. Mintha mellettem szólalt volna meg. A mellettem ülő Justinra néztem, aki épp engem fürkészett.

- Minden rendben? – kérdezve. Összeszorított szemmel néztem rá. – Az előbb úgy néztél ki, mint aki szellemet látott.

- Csak egy kicsit elkalandoztam. – válaszolt.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre. – hozta fel megint azt a témát. Nem akartam elmenni sehová, de ezt mégis hogy mondjam meg neki. Mióta a baleset történt nem kapcsolódtam ki nem mentem sehová csak ültem bent a szobámban és zokogtam, amíg csak lehetett. Sandra mondogatta egy időben, hogy menjek és szórakozzak egy kicsit, de én mindig nemet mondtam. Nem érezhetem jól magam azok után, amit tettem. Megöltem a családomat. Az én hibám. – A családod nem hibáztat téged, ez egy baleset volt. Ne rágódj a múlton a jelen a fontos. – Oliv itt vagy? – nézett rám megszakítva ezzel gondolataimat. Akármit is mond, a fejemben a hang nem tehetem azt, amit régen. Nem szórakozhatok, nem tehetek semmit a családom miatt. Úgy érzem, ezzel megsérteném az emléküket. Próbáltam nem Justinra figyelni hátha megunja a kérdezősködést. Egy pár percig még fürkészte arcom, de az óra hátra lévő részében békén hagyott. A tanárnő Mrs. Bowman a tanulmányi kirándulásokról beszélt és, hogy szeretné, ha mindenki elmenne. Régen szerettem az ilyeneket, de mára már minden megváltozott. Szerettem volna annyira elzárni magam a külvilágtól, ahogy csak lehet. Sandra ezt is lehetetlené tette nekem azzal, hogy beíratott ebbe az iskolába. Miután úgy döntött elköltözünk én szerettem volna magántanuló lenni, de ő nem engedte. Próbálok erősnek látszani előtte és mindenki előtt, de ez nem mindig sikerül. Mikor eszembe jutnak, az emlékek zokogás kerülget, de már megtanultam, hogy tartsam vissza addig, amíg egyedül nem leszek. Ami elég gyakran előfordul Sandra állása miatt. Amíg New Orleansban éltünk ott is sokat dolgozott. Valóságos munka örült. Most, hogy Kanadába költöztünk és új munkája van így sem változott semmi. Igazából nem zavart, mert most az egyedüllét lett nekem a legfontosabb. A barátaimat elhanyagoltam. Markoval szakítottam ismeretlen okokból. Nem fogadta jól, de meg kellett értenie. Kelly a legjobb barátnőm volt mindent együtt csináltunk. Mióta eljöttünk szülő városomból nem tartom vele a kapcsolatot, ahogy senki mással sem. Nem voltam kíváncsi a sajnálkozó tekintetekre és szavakra. Magamba burkolóztam és nem vágytam semmi másra csak a magányra. Gondolataimat a csengő zavarta meg.

- A következő órán folytatjuk. – mondta Mrs Bowman és kiment a teremből. Sokan felpattantak helyükről és elhagyták az osztályt. Úgy gondoltam én inkább a helyemen maradok, így nem kerülhetek semmiféle bajba. A mellettem ülő Justin is a mászkálást választotta. Már az ajtónál járt mikor visszapillantott rám egy fél mosolyt lövellt felém és kiment.

- Úgy látom sikerült Justin figyelmét felkeltened. – hallottam meg magam mögött egy hangot. Aztán halk lépteket hallottam és leült a mellettem lévő székre. Oldalra fordítottam arcom. Egy lány foglalt helyet mellettem. Barna hajában lágy hullámok voltak szintén barna szemei csillogtak, arca mosolygós volt. – Amúgy Kyra Portman vagyok. – mutatkozott be. – Gratulálok, amiért pont az osztály legnépszerűbb tagját szemelted ki. – mosolya szélesen terült el arcán. De hát én nem szemeltem ki magamnak senkit. Nem akartam felkelteni egy ember figyelmét sem csak szerettem volna tovább élni a népszerűtlen életemet. – Tiffre vigyázz. Már tavaly-óta bele van zúgva Justinba, de ő mindig kikosarazza. Ha észreveszi, hogy egy vetélytárs érkezik, annak tönkre teszi az életét. - mondta és közben komoly fejet vágott hozzá. Soha nem leszek, Tiffany vetélytársa engem nem érdekel Justin. Amúgy is ennél jobban már nem tehetné tönkre az életemet. Csak attól érezném jobban magam, ha vissza kaphatnám a családom, de ez lehetetlen. Sokszor álmodtam már arról, hogy visszatértek hozzám, de felkellek és tudatosul bennem a tragédia. Sosem fogom tudni feldolgozni a szüleim és a kisöcsém elvesztését. - Justin nem szereti az ilyen cicababákat. – mutatott az épp bejövő Tiffanyra. – Inkább az olyanokat, mint te. – nézett rám. Összeszorított szemmel néztem újdonsült osztálytársamra. Próbálok a háttérben vonulni és mégis meg találnak. Miért? Régen szerettem, hogy figyelnek rám ma már kevésbé. – Tiff feléd közeledik. – mutatott a hátam mögé. Megfordultam. A szőkeség valóban engem célzott meg. Egyenest az én szemeimbe nézett. Mindig is az erőszak ellen voltam. Ha most ez a lány belém kőt, akkor nem tudom, mit tennék. Már az asztal mellett állt felhúzta magát rá és velem szembe fordult.

- Szia, Oliva. – mondta kihívóan. Már is kezdődik, amit nem akartam. Ha már a nevemet rosszul mondja, akkor tényleg zavarhatom a csőrét.

- A neve Oliv. – mondta felállva a mellettem ülő Kyra. Kedves tőle, hogy kiállt mellettem.

- Te is itt vagy? – tette szája elé a kezét. – Észre sem vettelek.

- Akkor vegyél szemüveget. – vágott vissza. A szőke démon gúnyos tekintettel válaszolt vissza. Úgy tűnik nem nagyon csíphetik egymást. Vajon Tiffany a mellettem álló Kyrát is vetélytársnak hiszi?

- Szóval hol tartottam Oliva. – nézett vissza rám. Folytatódik a megaláztatásom. Már az is épp megalázó volt, ahogy az asztalon ül. A lábai keresztbe és az a  gúnyos vigyor, ami az arcán terült szét félelmetes volt. – Húzd meg magad! – fenyegetett meg. Erre a többi ember, aki a teremben maradt fel kapta tekintetét és oda gyűltek körénk. Mintha valami verekedés lenne készülőben  Pedig semmi ilyenről nem volt szó legalább is az én részemről. Már az első napon bajba kerülök. Először belehajtok egy pirosnál álló járműbe most meg ez.

- Hagyd már békén! – áll ki mellettem ismét Kyra. A szőkeség megint a bal oldalamon álló lányra nézett.

- A kis Oliva nem tudja megvédeni magát? – úgy beszélt, mint egy kisbabával és közben az államat kezdte el piszkálni. Nem akartam semmiféle balhét annyit akartam, hogy békén hagyjanak.

- Tiffany! – hallottam meg a körön kívül egy hangot. Szétnyílt az emberekből álló lánc. Kiállt a külső részén? Nem más, mint Justin. Arca idegesnek tűnt. Oda állt a szőke démon elé és mintha magyarázatot várna, mellkasa előtt karba fonta kezét. Nem akartam már az első napon vitát, de ez valahogy még is sikerült. Azt hittem, ha nem szólalok, meg és nem figyelek, oda az emberekre nyugton hagynak. Tévedtem.

- Már megint mit művelsz? – kérdezte hangja kissé ideges volt. – Ahogy Kyra mondta hagyd őt békén! – az „őt” szónál rám nézett és mintha egy csillanást láttam volna szemében. Nagyon jól esett, hogy ő is kiállt mellettem, de nem akarok senki közel engedni magamhoz. Bár Justin nagyon helyes és az a mosoly. Miket beszélek, nem lehetek boldog így nem. A családom nélkül nem. Justin megfogta Tiff karját és leszedte a padról. Mikor a szőkeségnek talajt ért a lába kikapta kezét Justinéból és az előttem lévő helyre ült. A megmentőm feloszlatta az embereket, akik oda gyűltek, és a helyére indult. Kyra még mindig ott állt a szék előtt ahová Justin helyet akart foglalni.

- Justin Bieber a mi hős lovagunk  – mosolygott Kyra. – Ha 5 másodperccel később jössz a cicababa megkóstolta volna az öklömet. – emelte fel ökölbe szorított kezét.

- Jól van Xéna. – nevetett Justin. Nevetése elbűvölt, mintha egy másik dimenzióba repített volna el őszinte nevetésével. A csengő hozott vissza a való életbe.

- Üljetek le! – jött be a tanterembe Mrs. Bowman. Mire mindenki elhelyezkedett a tanárnő már fel is firkantott egy dátumot a táblára.

- Gyerekek ezen a napon lesz az első tanulmányi kirándulás. – mutatott a táblán lévő dátumra.

- Szeptember 20? – jött hátulról a kérdés. – De hisz az hétvége.

- Valami baj van Derek fiam? - kérdezte a tanárnő. Az emberek nagy részéből „jaj, ne már”tört elő. Ők sem akarták, ahogy én sem pont hétvégén kirándulgatni.

- Mrs. Bowman nem mondhatja komolyan. – hangjában a szenvedést lehetett hallani.

- Téma lezárva. – vetett véget a szint még el sem kezdődött beszélgetésnek. – 4 fős csoportokban lesztek. Pár alkalommal lesznek quiz kérdések  és amelyik csapat a leggyorsabban válaszolja meg őket, és persze helyesen, azok jutalomban részesülnek. A lista itt van a kezemben. – mutatta fel a papírt. A lapot visszafordította maga felé és elkezdte olvasni a neveket. A nevemet vártam vajon kinek a társaságában kell lennem? Már a lista végénél járt mikor az utolsó csoportot olvasta. – Kyra Portman, Brandon Blake, Justin Bieber és Oliv Gray. Szemem sarkából láttam egy fél mosolyt Justin arcán. Nem értettem a viselkedését. Beleszáguldottam az autójába és ezek után még jó fej velem és megvéd? Valami itt nekem nem stimmel.

- Úgy tűnik, a sors összehoz minket. – suttogta fülembe. – Ami a Tiffans ügyet illeti, ne foglalkozz, vele csak ugat, sosem harap. - most meg kellett volna nyugodnom? Kedves tőle, hogy segít, de nincs szükségem a segítségére. Nem akartam barátokat, mert akkor egyszer el kell majd mondanom nekik, hogy mit történt a családommal, de nem akarom. A sajnálatra meg végkép nincs, szükségem attól csak még inkább rosszul érzem magam. A további két óra nyugisabban telt. Bár a mellettem ülő fiú párszor még próbált beszélgetni, de miután nem sikerült neki nem erőltette magát. A szőkeség csúnya pillantások hadát vetette felém próbáltam nem foglalkozni vele, de néha úgy éreztem a tekintetével ölni lenne képes. Kyra boldog volt, amiért egy csoportba osztottak minket. Még nem is ismert, de úgy viselkedett velem, mint aki 1000 éve jóban vannak. Pedig még egyszer sem szóltam hozzá mégis kedves volt. Már csak pár perc maradt az utolsó órából. Vártam mikor szólal meg végre, a suliból kiszabadító csengő. Otthon akartam lenni a szobámban magamba zárkózva. A faliórát bámulva már a másodperceket számoltam 10, 9, 8, 7…

- Holnap, ha lehet, senki ne késsen el a tanításról. – mondta el utolsó mondatát Mrs. Bowman. Ezek bizonyára nekem szóltak mivel én voltam az egyedüli, aki nem ért be időben az első napon. A csengő megszólalt. – További kellemes napot. – mondta búcsúzóul a tanárnő. Nem foglalkozva semmivel felpattantam a kezembe vettem a táskám és elindultam. Az egész osztály egyszerre indult meg. A tömeg közepén állva próbáltam kijutni, ami hamar sikerült, mert a tömeg csak úgy lökött ki a teremből. A lépcsőn is hamar lejutottam. Mikor kiértem a levegőre fellélegeztem. Túl vagyok az első napon, az első késésen, az első megaláztatáson. Ha holnap reggel Sandra megkérdezi, mi volt az iskolában nem mondhatok el neki mindent. Az autóról persze tudni fog, mert az első lámpa az üközésnél betört és egy kis horpadás is van az elején. A Tiffanys ügyet pedig inkább megtartom magamnak. Már csak az hiányzik, hogy be akarjon menni a suliba, hogy elbeszélgessen vele. Ha beszélne vele, akkor a baleset is szóba kerülne, amit nem akarok, hogy tudjanak. A lábaimat kapkodva egymás után, szinte már szaladtam. Az autóm még két utcányira van, gyorsan oda kell értem, hogy ne kerüljek megint bajba. Elővettem, IPod-omat amit még tegnap este pakoltam be a táskámba Max hangerőre vettem és úgy tettem meg azt a távot, ami a kocsim és a suli közt van. Több autó haladt el mellettem. Az egyikből Tiffany hajolt ki és valamit oda kiabált, de nem hallottam. Az ajkairól viszont letudtam, olvasni az a szót „Lúzer”. Már az első napon sikerült egy ellenséget szereznem. Tovább mentem bár már legszívesebben ott helyben zokogni tudtam volna. A lábaim remegtek, de ki kellett bírnom hazáig. Már csak centi választottak el kocsimtól. A kulcsot előkotortam kinyitottam az ajtót beszálltam beindítottam az autót és már indultam is. Tavaly ilyenkor boldog voltam. Akkor az első napom nem volt olyan pocsék, mint most.

- Látod mondtam, hogy tetszik majd neki a hajad. – mondta nevetve Kell.

- Igazad volt. – nevettem én is. – Te mit veszel fel az esti bulira? – kérdeztem az autó ablakán kitekintve.

- Valami szexi rucira gondoltam. – mondta elgondolkozott fejjel. Az autó egyre gyorsabban és gyorsabban ment. – Vedd le a gázról a lábad! – parancsolt rám a hang. Már megint mit csinálok? A km órára pillantottam, ami már a 90km/órát mutatta. A Lábamat lassacskán emeltem fel a pedálról. A kocsi egyre jobban lassított. – Figyelj oda! – mondta megint a hang. Igaza van, oda kell figyelnem, de nehéz mikor az emlékek szétáradnak a fejemben. Olyan jó lenne, ha nem csak az emlékezetemben élnének. De hát ezen már nem lehet változtatni. Sandra már párszor el akart vinni pszichológushoz, de nem engedtem. Azt bizonygattam fel tudom dolgozni az ügyet, de az igazság az, hogy sosem fog sikerülni. Nem az, hogy nem tudnám, inkább nem akarok beletörődni, hogy nincsenek többé. Sokszor eljátszok a gondolattal, hogy egyszer csak belépnek az ajtón és én szorosan magamhoz ölelem őket. Apukámmal sokat viccelődtem. Nem, azaz apuka volt, aki nem enged meg semmit. Inkább mondott el egy dolgot százszor, mint, hogy azt mondja nem. Anyukám volt a legjobb barátnőm neki mindent elmondtam és el is tudtam vele beszélgetni dolgokról. Ha hülyeséget csinálta,m bár leszidtak, nem kiabáltak velem. Szerettem őket és most is szeretem, amíg világ a világ. Jobb családot nem is kívánhattam volna magamnak. Most hogy többé nincsenek velem, nehezebb, mint bármi.