1.fejezet

Sziasztok.: ) Remélem ez az új blog is majd annyira elnyeri a tetszéseteket mint a másik.: D Ide is szívesen várok komikat kíváncsi vagyok mit gondoltok erről a blogról. A fejlécet viszont nézzétek el nekem nem vagyok egy zseni képszerkesztő.-.-'xdd

~Ann.xd 

Már hajnalodott, a köd az egész utcát beborította. Az orrom hegyéig sem láttam el. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a valami vagy valaki még mindig a nyomomban van. A szívem olyan hevesen vert, hogy már a torkomban éreztem. Futni akartam, de a lábam nem engedelmeskedett. A homlokomon végig futó izzadság cseppek szinte égették a bőrömet. A hajam az arcomba hullott, amikor egy meleg érzés futott át a testemen. Valami hozzámért és elvitt egy mezőre, ami csodaszép volt. Még álmomban sem láttam ilyet. Várjunk csak! Álom?! Én ezt csak álmodom?

- Igen ez csak egy álom! – szólat meg a hang a fejemben. – Ez csak egy rossz álom, amiből most fel kell kelned!* Amikor körül néztem nem láttam senkit. De az nem lehet, hiszen hallottam amint hozzám beszél. Azt mondta, hogy ez egy rossz álom ébredjek fel. De mégis, hogy ébredhetnék fel? A gondolatok szétáradtak a fejemben és egy éles zúgást hallottam.

Amikor kinyitottam a szemem a szobámban voltam az új szobámban, ami tele volt dobozokkal. Sandrával a nagynénémmel költöztünk ide New Orleansból Kanadába, Vancouver városba. Miután a családomat egy tragikus autó balesetben elvesztettem, Sandra anyukám testvére vett a szárnyai alá. A szüleim és a kisöcsém Bryan frontálisan összeütköztek egy kamionnal, ami a kocsit maga alá gyűrte. Ha nem siettem volna annyira őket, hogy időben érjenek oda a 4 évente megrendezett Oklahomai Cheerleaderek versenyére akkor még mindig élnének. Amikor ez a tragédia bekövetkezett Sandra az utolsó élő rokonom segített nekem mindenben, amiben csak tudott. Ezért döntött úgy, hogy elköltözünk New Orleansból, egy kisebb városba. Vancouverre esett a választása. Talált nekem egy középiskolát ahová úgy járhatok, hogy senki nem tudja, hogy mi történt a családommal. Az egész életem megváltozott, hogy egyedül maradtam. Régen az életem mesébe illő volt én voltam a Pom Pom csapat kapitánya az iskola leghelyesebb pasija az én barátom volt. Barátnőim voltak, akiket ott kellet hagynom New Orleansban. A régi énem szerette, hogy mindent megkap, és hogy mindig figyelnek rá. A mostani énem magányra vágyik, nem akarja, hogy bárki is oda figyeljen rá. Sandra sokat dolgozik mindig is sokat dolgozott ezért láttam olyan ritkán. Az ágyból kikelve Sandra kopogott az ajtón.

- Jó reggelt Oliv! – dugta be fejét az ajtón. – Jól aludtál?

- Neked is jó reggelt. – szólaltam meg álmos hangon. – Igen! – de az igazság az, hogy az a hang nem ment ki a fejemből, ami azt súgta, hogy ébredjek fel.*

- Kapd, össze magad nem sokára indulnod kell az iskolába. És ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy itt is olyan népszerű leszel, mint a régi iskoládban. – rám mosolygott és kiment becsukva maga mögött az ajtót.

Ebben én nem volt olyan biztos, mint Sandra. Bementem a fürdő szobába hideg vízzel leöblítettem az arcom, hogy felfrissüljek egy kicsit.  Az egyik dobozhoz mentem, amiben a ruháim voltak. Kivettem belőle egy kék farmert, egy fehér felsőt, a barna pulcsimat és a barna kiscipőmet. A hajamat megfésültem a frufrumat hullámcsattal oldalra tűztem és már indultam is le a konyhába. Sandra sürgött forgott a konyhában még sosem láttam ilyennek.

- Csináltam neked szendvicseket raktam be üdítőt és egy almát. – mutatta fel a zacskót. – Ez jó lesz tízórainak?

- Igen, köszönöm. – oda mentem hozzá kivettem a kezéből beleraktam a táskámba, ami a kanapén hevert.  – Akkor majd jövök!

- Nem hiszem, hogy itthon leszek sok a munkám és ma lesz az a céges buli is, szóval nem tudom megmondani, hogy mikor érek haza. – az arckifejezése hamar megváltozott a sajnálat és a bűntudat jelent meg rajta.

- Minden rendben lesz. – próbáltam Sandrával és persze magammal is elhitetni, hogy minden rendben lesz, de nem volt könnyű. Mikor egyedül vagyok, mindig eszembe jut az a látvány, hogy az autónk a kamion alá van préselődve. Mikor meghallottam, hogy a családom autó balesetet szenvedett rögtön oda akartam menni, de azt mondták, hogy ne menjek, mert nagyon rémisztő látvány fogadna. De én akkor is menni akartam! Az egyik csapattársam szülei vittek ki a helyszínre. Mikor oda értünk már csak a rendőrség meg a helyszínelők voltak ott. A látvány több volt, mint rémisztő. Minden tele volt szilánkokkal és törmelékekkel. Az autóból szinte semmi nem maradt. Nem tudtam felfogni, hogy ez, mind az én családommal történt a szememből záporozni kezdtek a könnyek a lábam összecsuklott és a földre estem. Pár pillanattal később egy rendőr segített fel a földről az arca teljesen el volt sápadva. Csak reméltem, hogy nem azt fogja mondani, amit nem, akarok hallani.

- Részvétem a családodért! – a rendőr lehajtott fejjel részvétét nyilvánította. Nem tudtam el hinni! Az valaki más családja lehetett nem az enyém.

- Maga téved! – kiabáltam rá a rendőrre. – Az én családom nem halt meg! A rendőr meg fogta a kezem, de én kirántottam és befutottam az autópálya melletti erdőbe. Csak szaladtam magam sem tudtam, hogy hová el kellett menekülnöm az igazság elől. Az én hibám volt, ha nem siettetem volna annyira, akkor még most is élnének. Az erdő közepén egy faágban megbotlottam és előre zuhantam. Csak zokogtam és zokogtam minden az én hibám volt. És akkor hallottam azt a hangot először. „Ne hibáztasd, magad valaki meghal, valaki megszületik ez az élet rendje!”  A hang, ami az óta szólal meg a fejemben mióta a családomat elvesztettem sokat segített. Amikor hülyeséget akartam csinálni meg állított, de még soha nem láttam az arcát álmomban is csak a hangját hallom.

- Oliv minden rendben?  - nézett rám döbbent fejjel Sandra.

- Igen persze.

- Akkor siess, mert el fogsz késni az első napodon. – mosolygott rám. A kezembe nyomta a kocsi kulcsot és ki tessékelt az ajtón. – Ha holnap találkozunk, azt akarom hallani, hogy szereztél pár barátot! – vigyorgott rám erőteljesen. A házból kilépve a kocsihoz mentem beszálltam még oda intettem Sandrának, hogy azt higgye minden rendben beindítottam a motort és elindultam.

Az iskola felé ismét feltörtek az emlékek. Még egy éve ilyenkor az életem tökéletes volt. A legjobb barátnőmmel kocsikáztam a suli felé és azon tanakodtunk milyen lesz az első napunk.

- Szerinted mit szól majd Marko az új hajamhoz? – kérdeztem barátnőmtől.

- Ha engem kérdezel, tuti rád gerjed majd. – kacsintott rám a volán mögül. – Ezzel a hajjal olyan szexi, vagy mint egy vadmacska.

- Oh, kösz Kell megnövelted az önbizalmamat.

- Önbizalom hiányban szenvedsz? – nézett rám. – Csak szólj, nekem majd én felturbózom az önbizalmadat.  - Az utat figyeld! Mikor előre pillantottam egy fekete Audi állt éppen a piros lámpánál. A fékre tapostam, de már késő volt bele ütköztem az Audiba. A légzsák kioldott és a fejemet a fejtámasznak vágta. Forgott velem a világ. Próbáltam kikapcsolni a biztonsági övemet, hogy kiszállhassak a kocsiból. Az öv egy kattanással jelezte, hogy kikapcsolódót. Az ajtó kinyílt és egy kéz ragadta meg a csuklómat és kirántott az autóból. Az a valaki tetőtől talpig feketében volt fekete póló fekete farmer fekete övvel és egy pár fekete converse cipő.

- Halló hallasz engem? – hajolt le és nézett a szemembe. A szemei barnák voltak. A haja szintén barna az arcának vonásai gyönyörűek voltak. Sosem mondtam még ezt egy fiúra, sem de most igaz volt. – Mi van süket vagy? Nézd meg mit műveltél! – förmedt rám. – Hahó, mit bámulsz? – vonta fel a szemöldökét. Akkor esett le, hogy mióta ki rántott az autóból én csak őt bámulom, ami neki is feltűnt. Ciki.

- Én annyira sajnálom. – kezdtem bocsánatkérően. – Nem figyeltem oda.

- Azt látom. – nézett a kocsija hátuljára, ami kissé be volt horpadva.

- Kifizetem a javíttatást. – igaz azt még nem tudtam, hogy hogyan fogom ezt elmondani Sandrának. Az biztos, hogy egy életre elveszi a kocsimat és a jogsimat is. Már nem ez volt az első, hogy figyelmetlen voltam. Eddig mindig megígértem, hogy nem lesz többet ilyen, de most már az utolsó esélyemet játszottam el.

- Garancia van, a kocsin egy fillérembe nem kerül majd. – egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán, meg fordult vissza szállt az autójába és padlógázzal hajtott el. Visszaszálltam autómba és én is elindultam. Most próbáltam oda figyelni nehogy megint valami bajt csináljak. Az a hang megint megmentett a nagyobb bajtól. Ha nem figyelmeztet, bele száguldok abba a másik kocsiba és akkor nem csak egy kis horpadás lett volna rajta. Most nem terelhetem el a figyelmem. Megint azon kattogok, hogy ez a hang honnan jön. De most figyelnem kell. – Oliv az utat figyeld! – mondtam magamnak. 10 perc se telt és oda értem az új sulimhoz. Tele volt diákokkal ott nyüzsögtek mindenhol. A parkolóba kanyarodva nem láttam egy üres helyet sem. Remek! Most mehetek és kereshetek valahol máshol messze innen egy helyet a kocsimnak. A tanítás 5 perc múlva kezdődik és én még csak most találtam autómnak egy parkolót 2 utcányira az iskolától. Megfogtam táskámat ki szálltam a kocsiból bezártam és elindultam gyors léptekkel a suli felé. Már csak egy kanyar választott el mikor meghallottam a csengőt. Francba! Már az első napon elkések.