Szünet!

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon rég nem írtam részt, ezért bocsánatot kérek, de egyszerűen nem volt időm. Ami azt illeti most sem egy résszel jövök hanem, hogy elmondjam, még egy ideig SZÜNETEL a blog. A Bloodshed-et és azt a blogot ahol társ szerkesztő vagyok( Secret Life ) most előnybe helyezem. Nem tudom, mikor látok ismét neki ennek a blognak, de azt biztosan tudom, hogy a jövőben még lesznek új részek. Hogy mikor, azt még nem tudom, de az biztos, hogy itt még nincs vége a blognak!! Remélem nem haragszotok rám-e miatt, mert sokat jelentetek nekem! Amíg pedig szünetel a blog, szívesen látlak titeket az előbb említett másik két blogon is. Remélem ha ismét megnyitom a Dark Life kapuit lesznek még olyanok akik olvasni fogják. Imádlak titeket, és azt mondom a közel jövőben találkozunk ismét ezen a blogon.

~Ann.xd   

3.fejezet

Sziasztok.: ) Itt a folytatás. Köszönöm a komikat, most is várok, sokat.: ) Remélem tetszik majd ez a fejezet is..: D puszi<3

~Ann.xd

Ha hülyeséget csináltam, bár leszidtak, nem kiabáltak velem. Szerettem őket és most is szeretem, amíg világ a világ. Jobb családot nem is kívánhattam volna magamnak. Most hogy többé nincsenek velem nehezebb, mint bármi.

 A feljáróra kanyarodtam, oly annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy megérkeztem, házunkhoz. Az IPod-om még mindig a fülemben volt, de valamiért nem szólt. Kivettem zsebemből. Persze, hogy nem szóltó, le volt merülve. Kikaptam a füleseket a fülemből, és a mellettem lévő táskámra dobtam. Leparkoltam. Leállítottam a motort, megfogtam cuccaimat, és elindultam a nagy ház felé. Bár mondtam Sandrának, hogy nem szükséges nagy házat venni-e. Nagynéném ezt úgy érthette vegyen a nagynál is nagyobbat.  A ház több volt, mint hatalmas. Volt földbe épített medence, egy hatalmas kerttel. Az egész házat bekerítő terasz, ami tetszett, de kissé túlzásnak tartottam. Hatalmas konyhája volt. Három hálószoba + egy vendégszoba. Minden szobának saját fürdője és gardróbja volt. A nappali nagyobb volt, mint bármi más. Egy egész focicsapat befért volna oda. Sandra mindennel elhalmozott azt akarja, semmiben ne szenvedjek hiányt. Hiába mondom, neki nem szükséges, ő annál inkább azt csinálja. Csak jót akar, nekem ezért nem tehetek neki szemrehányást. A bejárati ajtó álltam előhúztam a zsebemből a ház kulcsait, és kinyitottam a zárat. A ház még tele volt dobozokkal. Mivel csak három napja költöztünk ide még nem volt elég időnk mindent kipakolni. Nagynéném azt mondta rendezzem be a szobám, és majd csak utána törődjek a többivel. Az ajtót magam mögött becsuktam ledobtam holmijaimat a földre az ajtónak nekidőlve csúsztam le szép, lassan amíg el nem értem a padlót. A fejemet tenyerembe temettem és egy könnycsepp csordult ki a szememből. A sírás mindig megnyugtatott, de csak egy kis időre. Még is az a kevés idő is számított. Akkor nem éreztem úgy magam, mint egy gyilkos, aki megölte a családját. A nap hátralévő részében pakolásztam és sírtam, aminek muszáj volt kijönnie. Olyan 5 óra tájt, Sandra felhívott, hogy megkérdezze minden rendben van-e? Nekem persze az volt a válaszom, hogy igen. Ha nem is igaz, legalább ő higgye azt. Negyed órával később, kopogtattak az ajtón. Letöröltem könnyeimet, ami az elmúlt 15 percben jött ki rajtam, aztán mentem ajtót nyitni. A kilincset lenyomtam az ajtó kinyílt, és meglepődve álltam ott. Kyra volt. Ő meg mégis mit keres itt? Honnan tudja a címemet? A kérdések csak úgy fogalmazódtak meg bennem. A lány arcán nagy vigyor volt. Meg se kérdezte bejöhet-e csak belépet a házba és körülnézett.

- Mekkora ház. – ámult el. Csak körbe-körbeforgott nem értettem mi ebben a jó, de hagytam nem szóltam hozzá. – Segíteni jöttem. – mondta megállva. Látszott rajta, hogy elszédült, mert mind két kezét oldalra rakta, hogyha véletlen esik, felfogja vele az ütközést. De hisz én nem kérdtem segítséget senkitől, arra emlékeznék.

- Miért jöttél valójában? – kérdeztem meg. Most szóltam hozzá először, amin ő is meglepődött.

- Örülök, hogy végre szóba állsz velem. – mondta mosolyogva. – Igazad van nem ezért jöttem, csak gondoltam átnézek. – arcomon biztos látni lehetett valami olyasmit, hogy még mindig nem hiszek neked, mert így folytatta. – Jól van, jól van. – tette fel kezét. – Justin küldött. Azt akarja tudni, jól vagy-e? – vallotta be. Miért érdekli Justint, hogy mi van velem? Szinte hozzá se szólam egész nap, csak párszor, és erre ő meg ide küldi hozzám Kyrát, hogy megtudja jól vagyok-e? Mi értelme van ennek? -  Csak mert elég kemény napod lehetett. Hallottam, hogy belehajtottál Justin autójába. Meg Tiffany kis drámája is elég gáz volt. Szóval minden rendben? - hadarta el gyorsan, de az utolsó mondatnál rám pillantott, és együtt érzés csillant meg szemeiben. Úgy gondoltam válaszolnom kell.

- Persze minden rendben. – hazudtam neki, is mint nagynénémnek szoktam. Kyra felhúzta szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem hisz nekem.

- Ha jól vagy – kezdett bele mondatába. – akkor miért sírtál? – mutatott arcomra. Megfogta kezem és a bejárat melletti tükörhöz húzott.  Mikor oda értünk rá mutatott a tükörre azt jelezve néz bele. Pillantásom a tükörképemre meredt. Szemeim vörösek voltak. Ez valahogy kiment a fejemből a sok sírástól a szemeim bevörösödtek. Még mindig magamat bámultam mikor Kyra tenyere a vállamon landolt. – Nekem elmondhatod. – mondta kedvesen. A kanapé felé invitált, ami pont a nappali közepén helyezkedett el. - Tudunk a családod balesetéről. – mondta lehajtva fejét, így nyilvánítva részvétét. Mi az, hogy tudják? Mégis ki más tudja még? Honnan tudják? Nem tudtam melyik kérdést tegyem fel először. Pár másodperc után nem kérdések jöttek, hanem könnyek. Szemem annyira megtelt könnyel, hogy szinte alig láttam. – Gyere ide. – ölelt át osztálytársam. Jól esett, hogy így törődik velem. Csak zokogtam, amíg egy újabb kép zuhatag el nem árasztotta elmémet. A családommal voltam, kirándultunk. Szerettem velük menni mindenhová. Ha még a sarki boltról is volt szó, akkor is mókás volt velük lenni. Bryan mindig ökörködött igaz akkor még csak 6 éves volt, de annak ellenére egy kis férfi volt.

- Oliv felveszel a hátadra? – kérdezte Bryan.

- Azt felejtsd el öcsi. – mondtam neki nemet. Már vagy 2 km-t gyalogoltunk a lábam már fájt, de sosem panaszkodtam. Bryan viszont már nagyon elfáradt, amit már szóvá is tett. Mikor azt mondom neki „kis óvodás” arra mindig bedühödik és elkezd a szüleinknek kiabálni, hogy én pesztrálom őt. Anyu és apu viszont csak nevettek rajtunk.

- Nyugodj meg. – mondta ezzel megszakítva gondolataimat. Nagyon jól esett, hogy kisírhatom magam más vállán. Most már tényleg kíváncsi vagyok, még ki tudja. Könnyeimet letörölve, Kyrára néztem.

- Azt mondtad „tudunk a családodról”. - mondtam felelevenítve a szavakat. – Kik tudják még? – hangom elcsuklott. Reméltem, hogy nem azt fogja mondani, hogy mindenki.

- Brandon, Justin és én. – mondta. Miért kell Justinnak mindenhol ott lenni-e? Mióta reggel összeütköztünk, azóta mindenhol ott van. Megvéd, próbál megnyugtatni, meghasonlok. Valamiért mikor mellette ültem a hang a fejemben olyan volt mintha nem is ott szólalt volna meg hanem Justin felől. De ez lehetetlen, biztos azt is képzeltem, mint mostanában elég sok mindent. – Tőlünk nem is fogják megtudni, ígérem. – valamiért hittem, neki. Az ajtón ismét kopogtak. Ki lehet az már megint? Kyra felállt a kanapéról, és az ajtó felé indult. Csak ott ültem, amíg ő kinyitotta az ajtót. Halk beszédet hallottam. Mivel nem láttam el a bejáratig, mert egy fal választott el, nem tudtam ki jött. Valami melegséget éreztem a mellkasomban, ami megnyugtatott. Még mindig a kanapén ülve a fal sarkának szegeztem tekintetem. Vártam ki jelenik meg. Még egy ideig csak beszélgettek aztán hallottam, hogy a nappali felé közelednek. Szemem tágra nyílt mikor megláttam. Most valami olyan erő vonzott hozzá, amit nem éreztem még soha. Szívem olyan hevesen kalapál, hogy majdnem kiugrott a bordáim közül. Nem értettem mi történt. Megmagyarázhatatlanul vonzott tekintette és minden egyes mozzanata. A melegség, amit az előbb éreztem már forrt mellkasomban. Boldogság öntötte el szívemet. Miért érzem ezt Justin iránt? Délelőtt még semmi ilyet nem éreztem, de most valami megváltozott. Szemei elkapták enyémet és nem eresztett. Csak néztem gyönyörű szemeibe. Olyan mély tekintete volt, hogy lelkemig hatolt. Már egy ideje bámulhattam, azután Justin eleresztett mély tekintetével, és mintha újra a földön lennék. Ismét éreztem a nagy űrt, amit a családom hagyott maga után. Nem értettem mi történt.  Mintha Justin jelenléte, és mély tekintete hirtelen minden fájdalmamat eltüntette volna, és ahogy szemeink elváltak visszatért a fájdalom és az űr.

- Szia. – mondta. Hangja zene volt füleimnek. Nem tudtam megszólalni. Szemeire és arcára az aggódás ült. Akkor jutott eszembe, hogy az imént sírtam, és még biztos látszik rajtam, ahogy Kyra is észrevette. A kanapéról felállva, meginogtam. Biztos a hirtelen mozgástól megszédülhettem. Mikor elmúlt szó nélkül a mosdó felé indultam, hogy megmossam az arcom. A fürdőben egy hatalmas tükör terült szét a falon. Megengedtem a csapot, amiből víz tört elő. Kezemet a folyó víz alá tettem és hagytam, hogy a tenyerembe némi folyadék kerüljön. Miután már elégnek tartottam az arcomhoz emeltem és hagytam, hogy mindenhol nedvessé váljon. Ugyan ezt még kétszer megcsináltam. Majd egy törölközőért nyúltam, ami az ajtón lévő fogason lógott. Megtöröltem arcom minden egyes részét majd a törlő eszközt visszaakasztottam helyére, és visszaindultam a nappaliba. Még mindig nem értettem mi történt velem az előbb. Nincs rá magyarázatom. Ha csak, nem az nem lehet. Nem szerethettem belé percről percre. Pedig minden erre utal. A melegség, amit éreztem a heves szívdobogásom és az, hogy csak őt tudtam nézni. Ezek az érzések olyan gyorsan törtek elő mintha valaki belém táplálta volna, mit valami robotnál. Hiszek a szerelem első látásban. Bár olyan még nem történt velem, és most sem az volt. Justinnal már nem először látjuk egymást. Mikor a nappaliba értem Kyráék a kanapén ültek. Hallhatták, hogy jövők, mert mind a ketten hátra fordultak és felálltak. Justin próbálta elkapni tekintetem, de most nem hagytam. Nem szerethetek belé, és barátokat sem akarok. És mind ez, csak azért mert ha véletlen történne velük valami, mint a családommal, abba bele rokkanék. A New Orleansi barátaimat is e miatt löktem el magamtól. Tudom, hogy a halál az élet velejárója, de miért pont azoknak kell elmennie, akiket szeretek.

- Jobban vagy? – jött oda hozzám Kyra. Bólintottam egyet. – Mit szólnátok, ha elmennénk a Pizza House-ba? – mosolygott Kyra. – Ennénk pizzát, bowlingoznánk. – emelgette szemöldökét.

- Engem rá beszéltél. – mondta Justin. Már csak tőlem vártak választ. Vajon bunkónak hisznek, ha nemet mondok? Mert, hogy semmi kedvem nincs az egészhez.

- Bocsi, de még sok a munkám. – néztem körül. Bár pakolásztam, de minden úgy nézett ki mintha nem is csináltam volna semmit. Kyra, Justinra nézett, aki közelebb jött hozzánk. Szemei ismét elkapták enyémet, és lábaim mintha elhagyták volna a talajt. Nem láttam semmi mást, csak őt. A melegség ismét előjött, és az űr, ami a lelkemben van, boldogság töltötte meg. Tetszett ez az érzés, és Justin mély tekintete is. – Szerezz új barátokat. – szólt a hang a fejemben. –Menj el velük. Minden rendben lesz.

- Rendben, elmegyek. – mondtam, de olyan volt mintha nem is én ejtettem volna ki ezeket a szavakat.

- Hidd el nagyon jó lesz. – ugrott szinte a nyakamba Kyra, és ezzel mintha visszahozott volna a földre. Újra Justinra néztem. Mosolygott. Elégedett mosoly volt arcán.

- Tudtam, hogy meggondolod magad. – mondta. – Induljunk, mert nem lesz üres hely.  – megfordult és az ajtó felé vette az irányt.

- Várj! – mondta Kyra, Justinnak, és azután rám nézett. – Nincs valami smink féleséged? – kérdezte. Homlok ráncolva néztem rá.

- A szobámban. – mutattam a lépcső felé. Kyra megragadta csuklom, és a lépcső felé húzott.

- Mindjárt jövünk. – kiabált még oda Justinnak. A szobámba érve, Kyra elengedte kezem, és belenézett pár dobozba. Miután megtalálta, amit akart mosolyogni kezdett. – Ülj le. – húzta oda az egyik széket.

- Mit akarsz? – kérdeztem.

- A sírástól lejött a sminked. – mondta, és egy szempilla spirált nézegetett. – De nyugi, majd én megigazítom. – kedves tőle, hogy segíteni akar, csak egy baj van.

- Nem voltam kisminkelve. – mondtam.  Erre ő rám nézett.

- Pedig olyan fekete a szempillád, hogy azt hittem. – hát, igen ezt már sokan mondták. Nagy és fekete szempillákat örököltem apukámtól, és ami az illeti a szemem színe is az övé. Imádom, mikor a tükörbe csak a szememet nézem, akkor olyan mintha apu szemeit látnám, és ez olyan érzés mintha az ő szemeibe néznék.  – Remélem azért nem bánod. – mondta, és kezével a székre nyomott, és a szempilla spirállal közeledett felém. Nem állítottam meg, hagytam had csinálja, amit akar. 10 perc múlva, tapsikolni kezdett. Kinyitottam szemeimet és Kyra mosolygós arcával találtam szembe magam. – Dögleni fognak utánad a pasik. – mondta. Pont ez az a dolog, amire nincs szükségem, hogy mindenki megbámuljon. – Na, de most már menjünk, mert Justin vár. – csapta össze tenyerét. Felálltam a székről, visszaraktam a helyére, és elindultunk lefelé. Telefonomat, ami a kanapé előtti kisasztalon volt, a zsebembe dugtam, az ajtókulcsit, ami szintén a kisasztalon hevert, megragadtam, és a bejárat felé indultam. Kyra már nyitotta az ajtót, és kiment rajta. Igazat megvallva nem tudom, mi késztet arra, hogy elhagyjam a házat. A családom halála óta ez lesz az első, hogy kimozdulok otthonról. – A családod azt akarja, hogy éld tovább az életedet. – szólt már megint a hang. Miért hallom ilyen elevennek a hangot? Az előbbi alkalommal, tudom hülyén hangzik, de  meg mernék esküdni, hogy Justin hangját hallottam. Pedig meg sem moccant a szája. – Oliv gyere már. – mondta Kyra. A kulcsot, ami a kezemben volt a zárba dugtam, becsuktam az ajtót, és ráfordítottam. Justin a ház előtt parkolt az Audijával. És amint látom már sehol a horpadás. Amíg az én autómon látszik a reggeli kis baleset, az övé olyan volt mintha teljesen új lenne. A kocsijának dőlve várt minket, ahogy közeledtünk felé, és észrevett beszélni kezdett.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte. Kyra rám mutatott. Justin rám szegezte szemeit, és mosoly fakadt arcára. – Most már értem. – az anyós ülés oldali ajtóhoz ment, és kinyitotta. – Kisasszony. – mutatott a kocsi belseje felé. A mellettem álló Kyrára néztem, és ő egy biztató mosolyt lövellt felém. Miután beszálltunk a kocsiba, Justin beindította a motort és elindultunk.

2.fejezet

Sziasztok.: ) Meghoztam a 2.fejezetet. Remélem tetszik a történet, bár mondjuk még nagyon az elején vagyunk, de azért remélem már most megtetszett nektek..: ) Komikat nagyon várok, írjátok meg, hogy tetszik-e a történetem.: D puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

A tanítás 5 perc múlva kezdődik és én még csak most találtam autómnak egy parkoolót 2 utcányira az iskolától. Megfogtam táskámat ki szálltam a kocsiból bezártam és elindultam gyors léptekkel a suli felé. Már csak egy kanyar választott el mikor meghallottam a csengőt. Francba! Már az első napon elkések.

 Futásnak eredtem pár másodperc múlva meg láttam azt a helyet ahol mától minden nap jönnöm kell. Már senki sem volt kint. Szaladtam, ahogy csak bírtam mikor az ajtóhoz értem lelassítottam. Beléptem a hatalmas ajtón.  A táskámból kikutattam azt a papírt, amire fel van írva az órarend, és hogy melyik teremben vagyunk. Az első napon csak 4 óra volt megtartva, amit az osztályfőnökkel töltünk a 126-os teremben. Fogalmam sem volt hol találhatom azt a termet ezért úgy gondoltam megkérdezem a gondnokot, aki pont felém tartott.

- Elnézést. – szólaltam meg félénken. A takarító rám nézett. A férfi olyan 40 körüli lehetett arcát szőr borította. Annak ellenére, nagyon kedves arca volt.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.

- A 126-os termet keresem. – villantottam tekintetem a papírra.

- Fel a lépcsőn végig a folyóson jobbra a második ajtó. - mutogatta végig az ujjával. – Ha nem találnád, meg az ajtókra ki vannak, írva a számok csak azokat kövesd.

- Köszönöm. – egy fél mosolyt erőltettem arcomra, hogy még se legyek bunkó. Elindultam a lépcső felé. Mikor a tetejére értem egy nagyon hosszú folyosó tárult szemeim elé, ami tele volt ajtókkal. Lábaimat szaporán tettem egymás elé és néztem a számokat. 118, 119, 120, 121, 122… Már csak pár ajtó választott el az új osztálytól, akikkel minden napot együtt fogom tölteni kivétel a hétvégét és a szüneteket.  Másodéves vagyok, ami az jelenti, hogy én csak egy kis újonc leszek köztük mivel ők már tavaly is együtt jártak. 125, 126! Megérkeztem! A faliórára pillantottam. Úgy tűnik 10 percet késtem. Bekopogtam az ajtón. – Tessék! – benyitottam az ajtón mindenki engem bámult, nagyon rosszul éreztem magam. Lehajtott fejjel mentem be a terembe nagyon zavarba voltam, hogy mindenki engem bámul. – Te lehetsz az új diák. – mondta kedvesen a tanárnő. – Osztály bemutatom új társatokat… – szünetet tartott és a jegyzetei között keresgélt. Biztos a nevemet kereste. – Oliv Gray-t. Körbe néztem és egy valakin akadt meg a szemem azon a srácon, akinek az autójába bele hajtottam. Úgy tűnik ő is észrevett, mert nagyon mosoly terült szét arcán. A kezét a mellette lévő üres székre rakta ezzel azt jelezve üljek oda.  Inkább ültem volna máshová, mint mellé. Tovább pillantottam, de már nem láttam más üres helyet. Kénytelen leszek a reggeli srác mellé ülni. – Nézd, csak pont van neked ott egy hely. – mondta a tanárnő pont arra a helyre mutatva, amit nem igazán akartam. Lassan elindultam lehajtott fejjel. Mikor a padhoz értem táskámat letettem és leültem a székre. Nem néztem semerre csak magam elé bámultam.

- Szia, Justin vagyok. – mondta a fülembe suttogva. – Azt hiszem reggel már találkoztunk. Lassan oda fordítottam fejem és még mindig mosolygott. Csak most láttam igazán milyen aranyos mosolya van. Ismét csak bámultam, amit gyorsan meg kellett szakítanom. Ezért inkább én is bemutatkoztam.

- Szia, Oliv. – mondtam a hangom remegett. – Ami az autódat illeti, én tényleg sajnálom. – kezdtem megint sajnálkozni.

- Semmiség. - mosolya még mindig őszinte volt. Előttem lévő lány hátra fordult. Haja szőke, szemei kékek voltak. Nagyon szép lány volt.

- Justin ma elmennek a szüleim nincs kedved átjönni? – kérdezte suttogva. Nem hittem a fülemnek 5 perce nem ismertem még ezeket az embereket és nekem kapásból egy olyan fiút kellett kifognom, akinek barátnője van.

- Bocs Tiff ma nem érek rá. – dőlt hátra a széken elégedett mosollyal. A szőke lány akit Tiffnek hívtak csak nézett Justinra aki még annyit fűzött hozzá. – Oliv ma hányra menjek érted? Ezen a kérdésen teljesen lesokkolódtam, és ahogy láttam az előttem lévő szőke szépség is. Úgy 5 másodperccel ezelőtt még azt hittem, hogy egy szerelmes párba botlottam, de most már végképp nem értettem semmit.

- Mi van? – tette fel kérdését hangosan Tiff. Amire mindenki felkapta a fejét és őt kezdték bámulni.

- Tiffany kedves megtenné, hogy előre fordul. – mondta a tanár. A szőkeség még egy szúrós tekintetett lővelt felém és azzal előre fordult. Már is egy dráma közepébe csöppentem. Csak nyugalomra vágyok semmi másra. - Bryan fiam tedd már le azt a kosárlabdát. – szólalt meg megint a tanár. Az emlékek megint záporozni kezdtek a fejembe. Az öcsém Bryan aki mindössze 7 éves volt mikor meghalt. Sokat játszottam vele. Mindig kint voltunk a kertben a hátamra ült és úgy játszottunk. Sokat nevettünk. Mindig azt mondogatta nekem alig várja, hogy iskolába járhasson. Amit most elkezdhetett volna, ha nem történik meg az a baleset. Az én hibám, hogy most nem ülhet az első osztályban. – A dolgok okkal történnek. Már nem változtathatsz a múlton. A jelenre koncentrálj és arra, ami körülötted van. A hang most elevenebb volt a fejemben, mint bármikor. Mintha mellettem szólalt volna meg. A mellettem ülő Justinra néztem, aki épp engem fürkészett.

- Minden rendben? – kérdezve. Összeszorított szemmel néztem rá. – Az előbb úgy néztél ki, mint aki szellemet látott.

- Csak egy kicsit elkalandoztam. – válaszolt.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre. – hozta fel megint azt a témát. Nem akartam elmenni sehová, de ezt mégis hogy mondjam meg neki. Mióta a baleset történt nem kapcsolódtam ki nem mentem sehová csak ültem bent a szobámban és zokogtam, amíg csak lehetett. Sandra mondogatta egy időben, hogy menjek és szórakozzak egy kicsit, de én mindig nemet mondtam. Nem érezhetem jól magam azok után, amit tettem. Megöltem a családomat. Az én hibám. – A családod nem hibáztat téged, ez egy baleset volt. Ne rágódj a múlton a jelen a fontos. – Oliv itt vagy? – nézett rám megszakítva ezzel gondolataimat. Akármit is mond, a fejemben a hang nem tehetem azt, amit régen. Nem szórakozhatok, nem tehetek semmit a családom miatt. Úgy érzem, ezzel megsérteném az emléküket. Próbáltam nem Justinra figyelni hátha megunja a kérdezősködést. Egy pár percig még fürkészte arcom, de az óra hátra lévő részében békén hagyott. A tanárnő Mrs. Bowman a tanulmányi kirándulásokról beszélt és, hogy szeretné, ha mindenki elmenne. Régen szerettem az ilyeneket, de mára már minden megváltozott. Szerettem volna annyira elzárni magam a külvilágtól, ahogy csak lehet. Sandra ezt is lehetetlené tette nekem azzal, hogy beíratott ebbe az iskolába. Miután úgy döntött elköltözünk én szerettem volna magántanuló lenni, de ő nem engedte. Próbálok erősnek látszani előtte és mindenki előtt, de ez nem mindig sikerül. Mikor eszembe jutnak, az emlékek zokogás kerülget, de már megtanultam, hogy tartsam vissza addig, amíg egyedül nem leszek. Ami elég gyakran előfordul Sandra állása miatt. Amíg New Orleansban éltünk ott is sokat dolgozott. Valóságos munka örült. Most, hogy Kanadába költöztünk és új munkája van így sem változott semmi. Igazából nem zavart, mert most az egyedüllét lett nekem a legfontosabb. A barátaimat elhanyagoltam. Markoval szakítottam ismeretlen okokból. Nem fogadta jól, de meg kellett értenie. Kelly a legjobb barátnőm volt mindent együtt csináltunk. Mióta eljöttünk szülő városomból nem tartom vele a kapcsolatot, ahogy senki mással sem. Nem voltam kíváncsi a sajnálkozó tekintetekre és szavakra. Magamba burkolóztam és nem vágytam semmi másra csak a magányra. Gondolataimat a csengő zavarta meg.

- A következő órán folytatjuk. – mondta Mrs Bowman és kiment a teremből. Sokan felpattantak helyükről és elhagyták az osztályt. Úgy gondoltam én inkább a helyemen maradok, így nem kerülhetek semmiféle bajba. A mellettem ülő Justin is a mászkálást választotta. Már az ajtónál járt mikor visszapillantott rám egy fél mosolyt lövellt felém és kiment.

- Úgy látom sikerült Justin figyelmét felkeltened. – hallottam meg magam mögött egy hangot. Aztán halk lépteket hallottam és leült a mellettem lévő székre. Oldalra fordítottam arcom. Egy lány foglalt helyet mellettem. Barna hajában lágy hullámok voltak szintén barna szemei csillogtak, arca mosolygós volt. – Amúgy Kyra Portman vagyok. – mutatkozott be. – Gratulálok, amiért pont az osztály legnépszerűbb tagját szemelted ki. – mosolya szélesen terült el arcán. De hát én nem szemeltem ki magamnak senkit. Nem akartam felkelteni egy ember figyelmét sem csak szerettem volna tovább élni a népszerűtlen életemet. – Tiffre vigyázz. Már tavaly-óta bele van zúgva Justinba, de ő mindig kikosarazza. Ha észreveszi, hogy egy vetélytárs érkezik, annak tönkre teszi az életét. - mondta és közben komoly fejet vágott hozzá. Soha nem leszek, Tiffany vetélytársa engem nem érdekel Justin. Amúgy is ennél jobban már nem tehetné tönkre az életemet. Csak attól érezném jobban magam, ha vissza kaphatnám a családom, de ez lehetetlen. Sokszor álmodtam már arról, hogy visszatértek hozzám, de felkellek és tudatosul bennem a tragédia. Sosem fogom tudni feldolgozni a szüleim és a kisöcsém elvesztését. - Justin nem szereti az ilyen cicababákat. – mutatott az épp bejövő Tiffanyra. – Inkább az olyanokat, mint te. – nézett rám. Összeszorított szemmel néztem újdonsült osztálytársamra. Próbálok a háttérben vonulni és mégis meg találnak. Miért? Régen szerettem, hogy figyelnek rám ma már kevésbé. – Tiff feléd közeledik. – mutatott a hátam mögé. Megfordultam. A szőkeség valóban engem célzott meg. Egyenest az én szemeimbe nézett. Mindig is az erőszak ellen voltam. Ha most ez a lány belém kőt, akkor nem tudom, mit tennék. Már az asztal mellett állt felhúzta magát rá és velem szembe fordult.

- Szia, Oliva. – mondta kihívóan. Már is kezdődik, amit nem akartam. Ha már a nevemet rosszul mondja, akkor tényleg zavarhatom a csőrét.

- A neve Oliv. – mondta felállva a mellettem ülő Kyra. Kedves tőle, hogy kiállt mellettem.

- Te is itt vagy? – tette szája elé a kezét. – Észre sem vettelek.

- Akkor vegyél szemüveget. – vágott vissza. A szőke démon gúnyos tekintettel válaszolt vissza. Úgy tűnik nem nagyon csíphetik egymást. Vajon Tiffany a mellettem álló Kyrát is vetélytársnak hiszi?

- Szóval hol tartottam Oliva. – nézett vissza rám. Folytatódik a megaláztatásom. Már az is épp megalázó volt, ahogy az asztalon ül. A lábai keresztbe és az a  gúnyos vigyor, ami az arcán terült szét félelmetes volt. – Húzd meg magad! – fenyegetett meg. Erre a többi ember, aki a teremben maradt fel kapta tekintetét és oda gyűltek körénk. Mintha valami verekedés lenne készülőben  Pedig semmi ilyenről nem volt szó legalább is az én részemről. Már az első napon bajba kerülök. Először belehajtok egy pirosnál álló járműbe most meg ez.

- Hagyd már békén! – áll ki mellettem ismét Kyra. A szőkeség megint a bal oldalamon álló lányra nézett.

- A kis Oliva nem tudja megvédeni magát? – úgy beszélt, mint egy kisbabával és közben az államat kezdte el piszkálni. Nem akartam semmiféle balhét annyit akartam, hogy békén hagyjanak.

- Tiffany! – hallottam meg a körön kívül egy hangot. Szétnyílt az emberekből álló lánc. Kiállt a külső részén? Nem más, mint Justin. Arca idegesnek tűnt. Oda állt a szőke démon elé és mintha magyarázatot várna, mellkasa előtt karba fonta kezét. Nem akartam már az első napon vitát, de ez valahogy még is sikerült. Azt hittem, ha nem szólalok, meg és nem figyelek, oda az emberekre nyugton hagynak. Tévedtem.

- Már megint mit művelsz? – kérdezte hangja kissé ideges volt. – Ahogy Kyra mondta hagyd őt békén! – az „őt” szónál rám nézett és mintha egy csillanást láttam volna szemében. Nagyon jól esett, hogy ő is kiállt mellettem, de nem akarok senki közel engedni magamhoz. Bár Justin nagyon helyes és az a mosoly. Miket beszélek, nem lehetek boldog így nem. A családom nélkül nem. Justin megfogta Tiff karját és leszedte a padról. Mikor a szőkeségnek talajt ért a lába kikapta kezét Justinéból és az előttem lévő helyre ült. A megmentőm feloszlatta az embereket, akik oda gyűltek, és a helyére indult. Kyra még mindig ott állt a szék előtt ahová Justin helyet akart foglalni.

- Justin Bieber a mi hős lovagunk  – mosolygott Kyra. – Ha 5 másodperccel később jössz a cicababa megkóstolta volna az öklömet. – emelte fel ökölbe szorított kezét.

- Jól van Xéna. – nevetett Justin. Nevetése elbűvölt, mintha egy másik dimenzióba repített volna el őszinte nevetésével. A csengő hozott vissza a való életbe.

- Üljetek le! – jött be a tanterembe Mrs. Bowman. Mire mindenki elhelyezkedett a tanárnő már fel is firkantott egy dátumot a táblára.

- Gyerekek ezen a napon lesz az első tanulmányi kirándulás. – mutatott a táblán lévő dátumra.

- Szeptember 20? – jött hátulról a kérdés. – De hisz az hétvége.

- Valami baj van Derek fiam? - kérdezte a tanárnő. Az emberek nagy részéből „jaj, ne már”tört elő. Ők sem akarták, ahogy én sem pont hétvégén kirándulgatni.

- Mrs. Bowman nem mondhatja komolyan. – hangjában a szenvedést lehetett hallani.

- Téma lezárva. – vetett véget a szint még el sem kezdődött beszélgetésnek. – 4 fős csoportokban lesztek. Pár alkalommal lesznek quiz kérdések  és amelyik csapat a leggyorsabban válaszolja meg őket, és persze helyesen, azok jutalomban részesülnek. A lista itt van a kezemben. – mutatta fel a papírt. A lapot visszafordította maga felé és elkezdte olvasni a neveket. A nevemet vártam vajon kinek a társaságában kell lennem? Már a lista végénél járt mikor az utolsó csoportot olvasta. – Kyra Portman, Brandon Blake, Justin Bieber és Oliv Gray. Szemem sarkából láttam egy fél mosolyt Justin arcán. Nem értettem a viselkedését. Beleszáguldottam az autójába és ezek után még jó fej velem és megvéd? Valami itt nekem nem stimmel.

- Úgy tűnik, a sors összehoz minket. – suttogta fülembe. – Ami a Tiffans ügyet illeti, ne foglalkozz, vele csak ugat, sosem harap. - most meg kellett volna nyugodnom? Kedves tőle, hogy segít, de nincs szükségem a segítségére. Nem akartam barátokat, mert akkor egyszer el kell majd mondanom nekik, hogy mit történt a családommal, de nem akarom. A sajnálatra meg végkép nincs, szükségem attól csak még inkább rosszul érzem magam. A további két óra nyugisabban telt. Bár a mellettem ülő fiú párszor még próbált beszélgetni, de miután nem sikerült neki nem erőltette magát. A szőkeség csúnya pillantások hadát vetette felém próbáltam nem foglalkozni vele, de néha úgy éreztem a tekintetével ölni lenne képes. Kyra boldog volt, amiért egy csoportba osztottak minket. Még nem is ismert, de úgy viselkedett velem, mint aki 1000 éve jóban vannak. Pedig még egyszer sem szóltam hozzá mégis kedves volt. Már csak pár perc maradt az utolsó órából. Vártam mikor szólal meg végre, a suliból kiszabadító csengő. Otthon akartam lenni a szobámban magamba zárkózva. A faliórát bámulva már a másodperceket számoltam 10, 9, 8, 7…

- Holnap, ha lehet, senki ne késsen el a tanításról. – mondta el utolsó mondatát Mrs. Bowman. Ezek bizonyára nekem szóltak mivel én voltam az egyedüli, aki nem ért be időben az első napon. A csengő megszólalt. – További kellemes napot. – mondta búcsúzóul a tanárnő. Nem foglalkozva semmivel felpattantam a kezembe vettem a táskám és elindultam. Az egész osztály egyszerre indult meg. A tömeg közepén állva próbáltam kijutni, ami hamar sikerült, mert a tömeg csak úgy lökött ki a teremből. A lépcsőn is hamar lejutottam. Mikor kiértem a levegőre fellélegeztem. Túl vagyok az első napon, az első késésen, az első megaláztatáson. Ha holnap reggel Sandra megkérdezi, mi volt az iskolában nem mondhatok el neki mindent. Az autóról persze tudni fog, mert az első lámpa az üközésnél betört és egy kis horpadás is van az elején. A Tiffanys ügyet pedig inkább megtartom magamnak. Már csak az hiányzik, hogy be akarjon menni a suliba, hogy elbeszélgessen vele. Ha beszélne vele, akkor a baleset is szóba kerülne, amit nem akarok, hogy tudjanak. A lábaimat kapkodva egymás után, szinte már szaladtam. Az autóm még két utcányira van, gyorsan oda kell értem, hogy ne kerüljek megint bajba. Elővettem, IPod-omat amit még tegnap este pakoltam be a táskámba Max hangerőre vettem és úgy tettem meg azt a távot, ami a kocsim és a suli közt van. Több autó haladt el mellettem. Az egyikből Tiffany hajolt ki és valamit oda kiabált, de nem hallottam. Az ajkairól viszont letudtam, olvasni az a szót „Lúzer”. Már az első napon sikerült egy ellenséget szereznem. Tovább mentem bár már legszívesebben ott helyben zokogni tudtam volna. A lábaim remegtek, de ki kellett bírnom hazáig. Már csak centi választottak el kocsimtól. A kulcsot előkotortam kinyitottam az ajtót beszálltam beindítottam az autót és már indultam is. Tavaly ilyenkor boldog voltam. Akkor az első napom nem volt olyan pocsék, mint most.

- Látod mondtam, hogy tetszik majd neki a hajad. – mondta nevetve Kell.

- Igazad volt. – nevettem én is. – Te mit veszel fel az esti bulira? – kérdeztem az autó ablakán kitekintve.

- Valami szexi rucira gondoltam. – mondta elgondolkozott fejjel. Az autó egyre gyorsabban és gyorsabban ment. – Vedd le a gázról a lábad! – parancsolt rám a hang. Már megint mit csinálok? A km órára pillantottam, ami már a 90km/órát mutatta. A Lábamat lassacskán emeltem fel a pedálról. A kocsi egyre jobban lassított. – Figyelj oda! – mondta megint a hang. Igaza van, oda kell figyelnem, de nehéz mikor az emlékek szétáradnak a fejemben. Olyan jó lenne, ha nem csak az emlékezetemben élnének. De hát ezen már nem lehet változtatni. Sandra már párszor el akart vinni pszichológushoz, de nem engedtem. Azt bizonygattam fel tudom dolgozni az ügyet, de az igazság az, hogy sosem fog sikerülni. Nem az, hogy nem tudnám, inkább nem akarok beletörődni, hogy nincsenek többé. Sokszor eljátszok a gondolattal, hogy egyszer csak belépnek az ajtón és én szorosan magamhoz ölelem őket. Apukámmal sokat viccelődtem. Nem, azaz apuka volt, aki nem enged meg semmit. Inkább mondott el egy dolgot százszor, mint, hogy azt mondja nem. Anyukám volt a legjobb barátnőm neki mindent elmondtam és el is tudtam vele beszélgetni dolgokról. Ha hülyeséget csinálta,m bár leszidtak, nem kiabáltak velem. Szerettem őket és most is szeretem, amíg világ a világ. Jobb családot nem is kívánhattam volna magamnak. Most hogy többé nincsenek velem, nehezebb, mint bármi.

1.fejezet

Sziasztok.: ) Remélem ez az új blog is majd annyira elnyeri a tetszéseteket mint a másik.: D Ide is szívesen várok komikat kíváncsi vagyok mit gondoltok erről a blogról. A fejlécet viszont nézzétek el nekem nem vagyok egy zseni képszerkesztő.-.-'xdd

~Ann.xd 

Már hajnalodott, a köd az egész utcát beborította. Az orrom hegyéig sem láttam el. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a valami vagy valaki még mindig a nyomomban van. A szívem olyan hevesen vert, hogy már a torkomban éreztem. Futni akartam, de a lábam nem engedelmeskedett. A homlokomon végig futó izzadság cseppek szinte égették a bőrömet. A hajam az arcomba hullott, amikor egy meleg érzés futott át a testemen. Valami hozzámért és elvitt egy mezőre, ami csodaszép volt. Még álmomban sem láttam ilyet. Várjunk csak! Álom?! Én ezt csak álmodom?

- Igen ez csak egy álom! – szólat meg a hang a fejemben. – Ez csak egy rossz álom, amiből most fel kell kelned!* Amikor körül néztem nem láttam senkit. De az nem lehet, hiszen hallottam amint hozzám beszél. Azt mondta, hogy ez egy rossz álom ébredjek fel. De mégis, hogy ébredhetnék fel? A gondolatok szétáradtak a fejemben és egy éles zúgást hallottam.

Amikor kinyitottam a szemem a szobámban voltam az új szobámban, ami tele volt dobozokkal. Sandrával a nagynénémmel költöztünk ide New Orleansból Kanadába, Vancouver városba. Miután a családomat egy tragikus autó balesetben elvesztettem, Sandra anyukám testvére vett a szárnyai alá. A szüleim és a kisöcsém Bryan frontálisan összeütköztek egy kamionnal, ami a kocsit maga alá gyűrte. Ha nem siettem volna annyira őket, hogy időben érjenek oda a 4 évente megrendezett Oklahomai Cheerleaderek versenyére akkor még mindig élnének. Amikor ez a tragédia bekövetkezett Sandra az utolsó élő rokonom segített nekem mindenben, amiben csak tudott. Ezért döntött úgy, hogy elköltözünk New Orleansból, egy kisebb városba. Vancouverre esett a választása. Talált nekem egy középiskolát ahová úgy járhatok, hogy senki nem tudja, hogy mi történt a családommal. Az egész életem megváltozott, hogy egyedül maradtam. Régen az életem mesébe illő volt én voltam a Pom Pom csapat kapitánya az iskola leghelyesebb pasija az én barátom volt. Barátnőim voltak, akiket ott kellet hagynom New Orleansban. A régi énem szerette, hogy mindent megkap, és hogy mindig figyelnek rá. A mostani énem magányra vágyik, nem akarja, hogy bárki is oda figyeljen rá. Sandra sokat dolgozik mindig is sokat dolgozott ezért láttam olyan ritkán. Az ágyból kikelve Sandra kopogott az ajtón.

- Jó reggelt Oliv! – dugta be fejét az ajtón. – Jól aludtál?

- Neked is jó reggelt. – szólaltam meg álmos hangon. – Igen! – de az igazság az, hogy az a hang nem ment ki a fejemből, ami azt súgta, hogy ébredjek fel.*

- Kapd, össze magad nem sokára indulnod kell az iskolába. És ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy itt is olyan népszerű leszel, mint a régi iskoládban. – rám mosolygott és kiment becsukva maga mögött az ajtót.

Ebben én nem volt olyan biztos, mint Sandra. Bementem a fürdő szobába hideg vízzel leöblítettem az arcom, hogy felfrissüljek egy kicsit.  Az egyik dobozhoz mentem, amiben a ruháim voltak. Kivettem belőle egy kék farmert, egy fehér felsőt, a barna pulcsimat és a barna kiscipőmet. A hajamat megfésültem a frufrumat hullámcsattal oldalra tűztem és már indultam is le a konyhába. Sandra sürgött forgott a konyhában még sosem láttam ilyennek.

- Csináltam neked szendvicseket raktam be üdítőt és egy almát. – mutatta fel a zacskót. – Ez jó lesz tízórainak?

- Igen, köszönöm. – oda mentem hozzá kivettem a kezéből beleraktam a táskámba, ami a kanapén hevert.  – Akkor majd jövök!

- Nem hiszem, hogy itthon leszek sok a munkám és ma lesz az a céges buli is, szóval nem tudom megmondani, hogy mikor érek haza. – az arckifejezése hamar megváltozott a sajnálat és a bűntudat jelent meg rajta.

- Minden rendben lesz. – próbáltam Sandrával és persze magammal is elhitetni, hogy minden rendben lesz, de nem volt könnyű. Mikor egyedül vagyok, mindig eszembe jut az a látvány, hogy az autónk a kamion alá van préselődve. Mikor meghallottam, hogy a családom autó balesetet szenvedett rögtön oda akartam menni, de azt mondták, hogy ne menjek, mert nagyon rémisztő látvány fogadna. De én akkor is menni akartam! Az egyik csapattársam szülei vittek ki a helyszínre. Mikor oda értünk már csak a rendőrség meg a helyszínelők voltak ott. A látvány több volt, mint rémisztő. Minden tele volt szilánkokkal és törmelékekkel. Az autóból szinte semmi nem maradt. Nem tudtam felfogni, hogy ez, mind az én családommal történt a szememből záporozni kezdtek a könnyek a lábam összecsuklott és a földre estem. Pár pillanattal később egy rendőr segített fel a földről az arca teljesen el volt sápadva. Csak reméltem, hogy nem azt fogja mondani, amit nem, akarok hallani.

- Részvétem a családodért! – a rendőr lehajtott fejjel részvétét nyilvánította. Nem tudtam el hinni! Az valaki más családja lehetett nem az enyém.

- Maga téved! – kiabáltam rá a rendőrre. – Az én családom nem halt meg! A rendőr meg fogta a kezem, de én kirántottam és befutottam az autópálya melletti erdőbe. Csak szaladtam magam sem tudtam, hogy hová el kellett menekülnöm az igazság elől. Az én hibám volt, ha nem siettetem volna annyira, akkor még most is élnének. Az erdő közepén egy faágban megbotlottam és előre zuhantam. Csak zokogtam és zokogtam minden az én hibám volt. És akkor hallottam azt a hangot először. „Ne hibáztasd, magad valaki meghal, valaki megszületik ez az élet rendje!”  A hang, ami az óta szólal meg a fejemben mióta a családomat elvesztettem sokat segített. Amikor hülyeséget akartam csinálni meg állított, de még soha nem láttam az arcát álmomban is csak a hangját hallom.

- Oliv minden rendben?  - nézett rám döbbent fejjel Sandra.

- Igen persze.

- Akkor siess, mert el fogsz késni az első napodon. – mosolygott rám. A kezembe nyomta a kocsi kulcsot és ki tessékelt az ajtón. – Ha holnap találkozunk, azt akarom hallani, hogy szereztél pár barátot! – vigyorgott rám erőteljesen. A házból kilépve a kocsihoz mentem beszálltam még oda intettem Sandrának, hogy azt higgye minden rendben beindítottam a motort és elindultam.

Az iskola felé ismét feltörtek az emlékek. Még egy éve ilyenkor az életem tökéletes volt. A legjobb barátnőmmel kocsikáztam a suli felé és azon tanakodtunk milyen lesz az első napunk.

- Szerinted mit szól majd Marko az új hajamhoz? – kérdeztem barátnőmtől.

- Ha engem kérdezel, tuti rád gerjed majd. – kacsintott rám a volán mögül. – Ezzel a hajjal olyan szexi, vagy mint egy vadmacska.

- Oh, kösz Kell megnövelted az önbizalmamat.

- Önbizalom hiányban szenvedsz? – nézett rám. – Csak szólj, nekem majd én felturbózom az önbizalmadat.  - Az utat figyeld! Mikor előre pillantottam egy fekete Audi állt éppen a piros lámpánál. A fékre tapostam, de már késő volt bele ütköztem az Audiba. A légzsák kioldott és a fejemet a fejtámasznak vágta. Forgott velem a világ. Próbáltam kikapcsolni a biztonsági övemet, hogy kiszállhassak a kocsiból. Az öv egy kattanással jelezte, hogy kikapcsolódót. Az ajtó kinyílt és egy kéz ragadta meg a csuklómat és kirántott az autóból. Az a valaki tetőtől talpig feketében volt fekete póló fekete farmer fekete övvel és egy pár fekete converse cipő.

- Halló hallasz engem? – hajolt le és nézett a szemembe. A szemei barnák voltak. A haja szintén barna az arcának vonásai gyönyörűek voltak. Sosem mondtam még ezt egy fiúra, sem de most igaz volt. – Mi van süket vagy? Nézd meg mit műveltél! – förmedt rám. – Hahó, mit bámulsz? – vonta fel a szemöldökét. Akkor esett le, hogy mióta ki rántott az autóból én csak őt bámulom, ami neki is feltűnt. Ciki.

- Én annyira sajnálom. – kezdtem bocsánatkérően. – Nem figyeltem oda.

- Azt látom. – nézett a kocsija hátuljára, ami kissé be volt horpadva.

- Kifizetem a javíttatást. – igaz azt még nem tudtam, hogy hogyan fogom ezt elmondani Sandrának. Az biztos, hogy egy életre elveszi a kocsimat és a jogsimat is. Már nem ez volt az első, hogy figyelmetlen voltam. Eddig mindig megígértem, hogy nem lesz többet ilyen, de most már az utolsó esélyemet játszottam el.

- Garancia van, a kocsin egy fillérembe nem kerül majd. – egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán, meg fordult vissza szállt az autójába és padlógázzal hajtott el. Visszaszálltam autómba és én is elindultam. Most próbáltam oda figyelni nehogy megint valami bajt csináljak. Az a hang megint megmentett a nagyobb bajtól. Ha nem figyelmeztet, bele száguldok abba a másik kocsiba és akkor nem csak egy kis horpadás lett volna rajta. Most nem terelhetem el a figyelmem. Megint azon kattogok, hogy ez a hang honnan jön. De most figyelnem kell. – Oliv az utat figyeld! – mondtam magamnak. 10 perc se telt és oda értem az új sulimhoz. Tele volt diákokkal ott nyüzsögtek mindenhol. A parkolóba kanyarodva nem láttam egy üres helyet sem. Remek! Most mehetek és kereshetek valahol máshol messze innen egy helyet a kocsimnak. A tanítás 5 perc múlva kezdődik és én még csak most találtam autómnak egy parkolót 2 utcányira az iskolától. Megfogtam táskámat ki szálltam a kocsiból bezártam és elindultam gyors léptekkel a suli felé. Már csak egy kanyar választott el mikor meghallottam a csengőt. Francba! Már az első napon elkések.

Dark Life

Új város, 

új iskola,

új élet.

Az élet messziről sem olyan szép, mint amilyennek mondják, legalább is Oliv Gray számára. Tökéletesnek mondható élete volt mindaddig, míg családját egy frontális baleset nem érte. Egyetlen élő rokona, vette szárnyai alá. Nagynénje a költözés mellett döntött és New Orleans városából, Kanada Vancouver felé vette az irányt. Oliv mindig is szeretett a középpontban lenni. Szerette, ha figyelnek rá, de most már csak a magányra vágyott. Barátaitól elfordult és teljesen magába zárkózott. Az első tanítási napon, megismerkedett pár emberrel, pedig nem nagyon szeretett volna senkit közel engedni magához. Félt attól, hogy ismét elveszíthet valakit. De egy bizonyos fiú, mély benyomást tett rá. Nem akart közel kerülni hozzá, de ez valahogy még is megtörtént. A fiúnak titkai voltak, olyan titkok, amik egy átlagember életében nincsenek. Oliv Gray tudni akarta-e titkot, és mikor szembesült vele, élete teljesen megváltozott. 

Coming soon...