3.fejezet

Sziasztok.: ) Itt a folytatás. Köszönöm a komikat, most is várok, sokat.: ) Remélem tetszik majd ez a fejezet is..: D puszi<3

~Ann.xd

Ha hülyeséget csináltam, bár leszidtak, nem kiabáltak velem. Szerettem őket és most is szeretem, amíg világ a világ. Jobb családot nem is kívánhattam volna magamnak. Most hogy többé nincsenek velem nehezebb, mint bármi.

 A feljáróra kanyarodtam, oly annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy megérkeztem, házunkhoz. Az IPod-om még mindig a fülemben volt, de valamiért nem szólt. Kivettem zsebemből. Persze, hogy nem szóltó, le volt merülve. Kikaptam a füleseket a fülemből, és a mellettem lévő táskámra dobtam. Leparkoltam. Leállítottam a motort, megfogtam cuccaimat, és elindultam a nagy ház felé. Bár mondtam Sandrának, hogy nem szükséges nagy házat venni-e. Nagynéném ezt úgy érthette vegyen a nagynál is nagyobbat.  A ház több volt, mint hatalmas. Volt földbe épített medence, egy hatalmas kerttel. Az egész házat bekerítő terasz, ami tetszett, de kissé túlzásnak tartottam. Hatalmas konyhája volt. Három hálószoba + egy vendégszoba. Minden szobának saját fürdője és gardróbja volt. A nappali nagyobb volt, mint bármi más. Egy egész focicsapat befért volna oda. Sandra mindennel elhalmozott azt akarja, semmiben ne szenvedjek hiányt. Hiába mondom, neki nem szükséges, ő annál inkább azt csinálja. Csak jót akar, nekem ezért nem tehetek neki szemrehányást. A bejárati ajtó álltam előhúztam a zsebemből a ház kulcsait, és kinyitottam a zárat. A ház még tele volt dobozokkal. Mivel csak három napja költöztünk ide még nem volt elég időnk mindent kipakolni. Nagynéném azt mondta rendezzem be a szobám, és majd csak utána törődjek a többivel. Az ajtót magam mögött becsuktam ledobtam holmijaimat a földre az ajtónak nekidőlve csúsztam le szép, lassan amíg el nem értem a padlót. A fejemet tenyerembe temettem és egy könnycsepp csordult ki a szememből. A sírás mindig megnyugtatott, de csak egy kis időre. Még is az a kevés idő is számított. Akkor nem éreztem úgy magam, mint egy gyilkos, aki megölte a családját. A nap hátralévő részében pakolásztam és sírtam, aminek muszáj volt kijönnie. Olyan 5 óra tájt, Sandra felhívott, hogy megkérdezze minden rendben van-e? Nekem persze az volt a válaszom, hogy igen. Ha nem is igaz, legalább ő higgye azt. Negyed órával később, kopogtattak az ajtón. Letöröltem könnyeimet, ami az elmúlt 15 percben jött ki rajtam, aztán mentem ajtót nyitni. A kilincset lenyomtam az ajtó kinyílt, és meglepődve álltam ott. Kyra volt. Ő meg mégis mit keres itt? Honnan tudja a címemet? A kérdések csak úgy fogalmazódtak meg bennem. A lány arcán nagy vigyor volt. Meg se kérdezte bejöhet-e csak belépet a házba és körülnézett.

- Mekkora ház. – ámult el. Csak körbe-körbeforgott nem értettem mi ebben a jó, de hagytam nem szóltam hozzá. – Segíteni jöttem. – mondta megállva. Látszott rajta, hogy elszédült, mert mind két kezét oldalra rakta, hogyha véletlen esik, felfogja vele az ütközést. De hisz én nem kérdtem segítséget senkitől, arra emlékeznék.

- Miért jöttél valójában? – kérdeztem meg. Most szóltam hozzá először, amin ő is meglepődött.

- Örülök, hogy végre szóba állsz velem. – mondta mosolyogva. – Igazad van nem ezért jöttem, csak gondoltam átnézek. – arcomon biztos látni lehetett valami olyasmit, hogy még mindig nem hiszek neked, mert így folytatta. – Jól van, jól van. – tette fel kezét. – Justin küldött. Azt akarja tudni, jól vagy-e? – vallotta be. Miért érdekli Justint, hogy mi van velem? Szinte hozzá se szólam egész nap, csak párszor, és erre ő meg ide küldi hozzám Kyrát, hogy megtudja jól vagyok-e? Mi értelme van ennek? -  Csak mert elég kemény napod lehetett. Hallottam, hogy belehajtottál Justin autójába. Meg Tiffany kis drámája is elég gáz volt. Szóval minden rendben? - hadarta el gyorsan, de az utolsó mondatnál rám pillantott, és együtt érzés csillant meg szemeiben. Úgy gondoltam válaszolnom kell.

- Persze minden rendben. – hazudtam neki, is mint nagynénémnek szoktam. Kyra felhúzta szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem hisz nekem.

- Ha jól vagy – kezdett bele mondatába. – akkor miért sírtál? – mutatott arcomra. Megfogta kezem és a bejárat melletti tükörhöz húzott.  Mikor oda értünk rá mutatott a tükörre azt jelezve néz bele. Pillantásom a tükörképemre meredt. Szemeim vörösek voltak. Ez valahogy kiment a fejemből a sok sírástól a szemeim bevörösödtek. Még mindig magamat bámultam mikor Kyra tenyere a vállamon landolt. – Nekem elmondhatod. – mondta kedvesen. A kanapé felé invitált, ami pont a nappali közepén helyezkedett el. - Tudunk a családod balesetéről. – mondta lehajtva fejét, így nyilvánítva részvétét. Mi az, hogy tudják? Mégis ki más tudja még? Honnan tudják? Nem tudtam melyik kérdést tegyem fel először. Pár másodperc után nem kérdések jöttek, hanem könnyek. Szemem annyira megtelt könnyel, hogy szinte alig láttam. – Gyere ide. – ölelt át osztálytársam. Jól esett, hogy így törődik velem. Csak zokogtam, amíg egy újabb kép zuhatag el nem árasztotta elmémet. A családommal voltam, kirándultunk. Szerettem velük menni mindenhová. Ha még a sarki boltról is volt szó, akkor is mókás volt velük lenni. Bryan mindig ökörködött igaz akkor még csak 6 éves volt, de annak ellenére egy kis férfi volt.

- Oliv felveszel a hátadra? – kérdezte Bryan.

- Azt felejtsd el öcsi. – mondtam neki nemet. Már vagy 2 km-t gyalogoltunk a lábam már fájt, de sosem panaszkodtam. Bryan viszont már nagyon elfáradt, amit már szóvá is tett. Mikor azt mondom neki „kis óvodás” arra mindig bedühödik és elkezd a szüleinknek kiabálni, hogy én pesztrálom őt. Anyu és apu viszont csak nevettek rajtunk.

- Nyugodj meg. – mondta ezzel megszakítva gondolataimat. Nagyon jól esett, hogy kisírhatom magam más vállán. Most már tényleg kíváncsi vagyok, még ki tudja. Könnyeimet letörölve, Kyrára néztem.

- Azt mondtad „tudunk a családodról”. - mondtam felelevenítve a szavakat. – Kik tudják még? – hangom elcsuklott. Reméltem, hogy nem azt fogja mondani, hogy mindenki.

- Brandon, Justin és én. – mondta. Miért kell Justinnak mindenhol ott lenni-e? Mióta reggel összeütköztünk, azóta mindenhol ott van. Megvéd, próbál megnyugtatni, meghasonlok. Valamiért mikor mellette ültem a hang a fejemben olyan volt mintha nem is ott szólalt volna meg hanem Justin felől. De ez lehetetlen, biztos azt is képzeltem, mint mostanában elég sok mindent. – Tőlünk nem is fogják megtudni, ígérem. – valamiért hittem, neki. Az ajtón ismét kopogtak. Ki lehet az már megint? Kyra felállt a kanapéról, és az ajtó felé indult. Csak ott ültem, amíg ő kinyitotta az ajtót. Halk beszédet hallottam. Mivel nem láttam el a bejáratig, mert egy fal választott el, nem tudtam ki jött. Valami melegséget éreztem a mellkasomban, ami megnyugtatott. Még mindig a kanapén ülve a fal sarkának szegeztem tekintetem. Vártam ki jelenik meg. Még egy ideig csak beszélgettek aztán hallottam, hogy a nappali felé közelednek. Szemem tágra nyílt mikor megláttam. Most valami olyan erő vonzott hozzá, amit nem éreztem még soha. Szívem olyan hevesen kalapál, hogy majdnem kiugrott a bordáim közül. Nem értettem mi történt. Megmagyarázhatatlanul vonzott tekintette és minden egyes mozzanata. A melegség, amit az előbb éreztem már forrt mellkasomban. Boldogság öntötte el szívemet. Miért érzem ezt Justin iránt? Délelőtt még semmi ilyet nem éreztem, de most valami megváltozott. Szemei elkapták enyémet és nem eresztett. Csak néztem gyönyörű szemeibe. Olyan mély tekintete volt, hogy lelkemig hatolt. Már egy ideje bámulhattam, azután Justin eleresztett mély tekintetével, és mintha újra a földön lennék. Ismét éreztem a nagy űrt, amit a családom hagyott maga után. Nem értettem mi történt.  Mintha Justin jelenléte, és mély tekintete hirtelen minden fájdalmamat eltüntette volna, és ahogy szemeink elváltak visszatért a fájdalom és az űr.

- Szia. – mondta. Hangja zene volt füleimnek. Nem tudtam megszólalni. Szemeire és arcára az aggódás ült. Akkor jutott eszembe, hogy az imént sírtam, és még biztos látszik rajtam, ahogy Kyra is észrevette. A kanapéról felállva, meginogtam. Biztos a hirtelen mozgástól megszédülhettem. Mikor elmúlt szó nélkül a mosdó felé indultam, hogy megmossam az arcom. A fürdőben egy hatalmas tükör terült szét a falon. Megengedtem a csapot, amiből víz tört elő. Kezemet a folyó víz alá tettem és hagytam, hogy a tenyerembe némi folyadék kerüljön. Miután már elégnek tartottam az arcomhoz emeltem és hagytam, hogy mindenhol nedvessé váljon. Ugyan ezt még kétszer megcsináltam. Majd egy törölközőért nyúltam, ami az ajtón lévő fogason lógott. Megtöröltem arcom minden egyes részét majd a törlő eszközt visszaakasztottam helyére, és visszaindultam a nappaliba. Még mindig nem értettem mi történt velem az előbb. Nincs rá magyarázatom. Ha csak, nem az nem lehet. Nem szerethettem belé percről percre. Pedig minden erre utal. A melegség, amit éreztem a heves szívdobogásom és az, hogy csak őt tudtam nézni. Ezek az érzések olyan gyorsan törtek elő mintha valaki belém táplálta volna, mit valami robotnál. Hiszek a szerelem első látásban. Bár olyan még nem történt velem, és most sem az volt. Justinnal már nem először látjuk egymást. Mikor a nappaliba értem Kyráék a kanapén ültek. Hallhatták, hogy jövők, mert mind a ketten hátra fordultak és felálltak. Justin próbálta elkapni tekintetem, de most nem hagytam. Nem szerethetek belé, és barátokat sem akarok. És mind ez, csak azért mert ha véletlen történne velük valami, mint a családommal, abba bele rokkanék. A New Orleansi barátaimat is e miatt löktem el magamtól. Tudom, hogy a halál az élet velejárója, de miért pont azoknak kell elmennie, akiket szeretek.

- Jobban vagy? – jött oda hozzám Kyra. Bólintottam egyet. – Mit szólnátok, ha elmennénk a Pizza House-ba? – mosolygott Kyra. – Ennénk pizzát, bowlingoznánk. – emelgette szemöldökét.

- Engem rá beszéltél. – mondta Justin. Már csak tőlem vártak választ. Vajon bunkónak hisznek, ha nemet mondok? Mert, hogy semmi kedvem nincs az egészhez.

- Bocsi, de még sok a munkám. – néztem körül. Bár pakolásztam, de minden úgy nézett ki mintha nem is csináltam volna semmit. Kyra, Justinra nézett, aki közelebb jött hozzánk. Szemei ismét elkapták enyémet, és lábaim mintha elhagyták volna a talajt. Nem láttam semmi mást, csak őt. A melegség ismét előjött, és az űr, ami a lelkemben van, boldogság töltötte meg. Tetszett ez az érzés, és Justin mély tekintete is. – Szerezz új barátokat. – szólt a hang a fejemben. –Menj el velük. Minden rendben lesz.

- Rendben, elmegyek. – mondtam, de olyan volt mintha nem is én ejtettem volna ki ezeket a szavakat.

- Hidd el nagyon jó lesz. – ugrott szinte a nyakamba Kyra, és ezzel mintha visszahozott volna a földre. Újra Justinra néztem. Mosolygott. Elégedett mosoly volt arcán.

- Tudtam, hogy meggondolod magad. – mondta. – Induljunk, mert nem lesz üres hely.  – megfordult és az ajtó felé vette az irányt.

- Várj! – mondta Kyra, Justinnak, és azután rám nézett. – Nincs valami smink féleséged? – kérdezte. Homlok ráncolva néztem rá.

- A szobámban. – mutattam a lépcső felé. Kyra megragadta csuklom, és a lépcső felé húzott.

- Mindjárt jövünk. – kiabált még oda Justinnak. A szobámba érve, Kyra elengedte kezem, és belenézett pár dobozba. Miután megtalálta, amit akart mosolyogni kezdett. – Ülj le. – húzta oda az egyik széket.

- Mit akarsz? – kérdeztem.

- A sírástól lejött a sminked. – mondta, és egy szempilla spirált nézegetett. – De nyugi, majd én megigazítom. – kedves tőle, hogy segíteni akar, csak egy baj van.

- Nem voltam kisminkelve. – mondtam.  Erre ő rám nézett.

- Pedig olyan fekete a szempillád, hogy azt hittem. – hát, igen ezt már sokan mondták. Nagy és fekete szempillákat örököltem apukámtól, és ami az illeti a szemem színe is az övé. Imádom, mikor a tükörbe csak a szememet nézem, akkor olyan mintha apu szemeit látnám, és ez olyan érzés mintha az ő szemeibe néznék.  – Remélem azért nem bánod. – mondta, és kezével a székre nyomott, és a szempilla spirállal közeledett felém. Nem állítottam meg, hagytam had csinálja, amit akar. 10 perc múlva, tapsikolni kezdett. Kinyitottam szemeimet és Kyra mosolygós arcával találtam szembe magam. – Dögleni fognak utánad a pasik. – mondta. Pont ez az a dolog, amire nincs szükségem, hogy mindenki megbámuljon. – Na, de most már menjünk, mert Justin vár. – csapta össze tenyerét. Felálltam a székről, visszaraktam a helyére, és elindultunk lefelé. Telefonomat, ami a kanapé előtti kisasztalon volt, a zsebembe dugtam, az ajtókulcsit, ami szintén a kisasztalon hevert, megragadtam, és a bejárat felé indultam. Kyra már nyitotta az ajtót, és kiment rajta. Igazat megvallva nem tudom, mi késztet arra, hogy elhagyjam a házat. A családom halála óta ez lesz az első, hogy kimozdulok otthonról. – A családod azt akarja, hogy éld tovább az életedet. – szólt már megint a hang. Miért hallom ilyen elevennek a hangot? Az előbbi alkalommal, tudom hülyén hangzik, de  meg mernék esküdni, hogy Justin hangját hallottam. Pedig meg sem moccant a szája. – Oliv gyere már. – mondta Kyra. A kulcsot, ami a kezemben volt a zárba dugtam, becsuktam az ajtót, és ráfordítottam. Justin a ház előtt parkolt az Audijával. És amint látom már sehol a horpadás. Amíg az én autómon látszik a reggeli kis baleset, az övé olyan volt mintha teljesen új lenne. A kocsijának dőlve várt minket, ahogy közeledtünk felé, és észrevett beszélni kezdett.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte. Kyra rám mutatott. Justin rám szegezte szemeit, és mosoly fakadt arcára. – Most már értem. – az anyós ülés oldali ajtóhoz ment, és kinyitotta. – Kisasszony. – mutatott a kocsi belseje felé. A mellettem álló Kyrára néztem, és ő egy biztató mosolyt lövellt felém. Miután beszálltunk a kocsiba, Justin beindította a motort és elindultunk.